István ciklusban íródott verseim

1. Álmaink egyszer valóra válnak

Csillogott a szeme
amikor megkérdezte:
Jól meggondoltad?

Már amikor elkezdtem
tudtam, rosszul teszem.
De az álmaim múltak rajta
így megtettem.

Szerettem, régen, szerettem,
de akkor nem tehetettem,
mert gyermeki kezemmel
el nem érhettem.

Sötét van, csillog a szeme,
lázasan kutatgat keze.
Fekszem tehetetlen.
Mennyire szeretlek !!

Valami nem stimmel !
A hideg éjszakában
zokogok tehetetlen.
Mi lesz velünk ?
Mi lesz velem ?!?

Szeress, hogy megbocsáthassak önmagamnak !

István ciklus - 1995. október 19.


2. Beteljesülés

Megtettem végre; igaz álmomban.
Bejött a szobámba, hogy hogy került oda?
Megcsókoltam és ő hagyta magát,
lágyan húztam le róla a ruhát.
Csókolóztunk és megtörtént.
Gyors volt és lelketlen, miért?
Tengernyi magja töltött el engem,
és felkiáltottam meglepetésemben.
Felpattant és szinte ruha nélkül menekült,
és én magamra húztam a takarót.
Zokogtam annyira, de annyira.
Mennyire vágytam rá és milyen szörnyű volt.
Ugye az álmok nem válnak valóra ?!

István ciklus - 1996. január 23.


3. Vér és gond


Álmomban gladiátor voltál,
utolsó szerepet játszottál,
üzenni vajon mit akartál?

Nem voltál kedves, inkább borús,
színházjegyektől volt kezed dús,
helyzetünk igaz nem háborús.

A vers-címet is te sugalltad,
de nem értem miért akartad?
Hogy van rajtam mindig hatalmad?

Küldetésed még nem fogtam fel,
ezért nehezen fogadom el:
egyszer még biztos felkeresel.

Elhívásodat nem sajnálom,
de családod, azért gondolom,
óvó figyelmedbe ajánlom.

István ciklus, 2006. szeptember 18-20.


4. Július 26-28.


Úgy szeretném leírni, amit irántad érzek:
Szerelmet, félelmet, fájdalmas képet.

Gyerek vagyok hozzád, de felnőttként csodállak,
Gerincemen ezer hangya futkároz, ha látlak.

Unatkozom nélküled, pedig nem is vagyok egyedül.
De ha arra gondolok, hogy elmész, az egész kártyavár ledűl.

Összerakosgatott emlékképekből táplálkozom
s állandóan reménykedem, veled még találkozom.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek:
Szeretni fájdalmas s néha szenvedni kell.

Szerelmem zálogául fogadd el kérlek
ezt a fájdalmasan meggyőző napsugaras képet.

Tudom, hogy te nem sírsz, rosszabb az annál,
hogy bánatodra enyhítést csak az alkoholnál,

e bódító, de lassan ölő méregnél találsz.
Pedig talán csak annyit kellene tenned, hogy felállsz,

s elmondod fájdalmad annak, ki legjobban szeret;
Édesanyád, édesapád s előttem: a te Istened.

Esténként kulcsold imára kezed,
s csak annyit mondj, mint Ady:
Istenem, istenem, istenem!!

István ciklus - 1991. augusztus 14.


5. Mondd ...


Figyeljetek egy pillanatra!
Nem kerül nagy fáradságba.
Kibírjátok.
Bírjátok!

Egy életen át hallgattátok,
Mondjátok: még nem unjátok
A végszavakat?
Szavakat?

A régi, szép, megunt álmokat
kidobni nem nagy áldozat.
Márakinek.
Akinek ...

Összetört, megalázott szívek.
Szerinted kell valakinek?
Mondd, kinek?
Mondd ki! ....

István ciklus - 1991. augusztus 31.


6. Szerelem


Elmész egy évre
S köztünk mindannak vége
ami nem is volt:
SZERELEM

Emlékezz arra,
hogy egy nyári éjszaka
beszéltünk róla:
SZERELEM

Egyedül leszel
Oh, kinek mondod majd el
Ami nagyon fáj:
SZERELEM

Nézd a csillagot
Amely odafenn ragyog!
Neked hirdeti:
SZERELEM

István ciklus - 1991. szeptember 5.


7. Szerepvers



A város éjféli csillogása,
Az autópálya némasága
elkeserített ...

Elindultam, otthagytam
a szüleimet, s a múltam,
elkeserítő.

Nincs visszaút. Tied vagyok.
Egy évig. Tán belehalok.
Elkeseredtem.

Nincs már talmi csillogás.
Nincs ital és színjátszás.
Nem kesergek.

Nem kellenek holmi kis nők.
Egyszer megtalálom a nagy Őt.
Nem kesergek.

Várjatok rám, visszajövök.
Én hozom majd a szebb jövőt!
Nem kesergek.

... London éjféli csillogása,
Az autópálya némasága
fogadott.

István ciklus - 1991. október 17.


8. Csak egy pillanatod kérem


Minden múlékony,
Elillan a nap, az
év, csak egy valami
nem múlhat el:
irántad érzett szerelemem.

Túléli az a nyarat,
a tavaszt, a telet,
nemsokára elmúlik az év
csak a vágyam nem tűnik el.

Kétségbeesve kapaszkodom
lépteid nyomán, s az
utcán árnyékodat lesem,
hátha az az enyém lehet.

Néha már úgy érzem,
megfogtam, de tévedek,
s megyek tovább az utcán,
így múlik az életem.

Arra kérlek vegyél észre,
egy pillanatod add nekem.
S a telet, megígérem,
zokszó nélkül elengedem.

Más nem szerethet így,
többet már nem tudok
kínálni s adni neked,
mint nyomorult kis életem.

István ciklus - 1992. december 27.


9. Egy színész emlékére


Csak így egyszerűen
mondom el neked, amit
több szóval bűn,
egy szóval lehetetlen.

Álmodtam, de szép volt.
Lehet, hogy megfizetek érte.
Talán pár év múlva
úgy érzem, megérte.

Csillag voltál.
Fényedből rám is hullott.
Lila szájíz.

Olyan szépen fájni,
mint a szerelem,
semmi sem tud.

István ciklus - 1992. december

---

főoldalra