Jessyrose Collection

Bárcsak a lelkem nyelve mondhatná el, amit igazán átélt, s nem kellene lefordítani emberi gondolatokra azt az élményt, mely 31. szülinapom előtt egy nappal, egy hétköznapi helyzetben fordult elő velem.

Kiszálltam a kocsiból, ahogy máskor, léptem párat, ahogy máskor. Velem volt az a két ember, akit nagyon szeretek. Egyszer csak odalépett hozzám egy férfi, aki az átlagosnál jobban öltözött volt, szeme fájdalommal és szenvedéssel teli és megkérdezte:

Miben szenved a lány? - mármint rám gondolt, de abban a pillanatban hirtelen nem is tudtam, hogy mire gondol. Miért, ki szenved itt?- néztem körül, és meglepődve vettem észre a pillantásából, hogy rám gondol. Ekkor fogtam fel, hogy az izombetegségemre gondol. Én azonban, amióta a pránanadival találkoztam, a betegségemet nem "szenvedésként" fogom fel, hanem a lelkem ruhájának pillanatnyi állapotának, s nagy hitem van abban, hogy a ruha állapotán egy kis "tisztítással" nagyon sokat segíthetek. Hiszen rengeteg csodálatos dolog vár még rám ebben az életben. Régen talán szenvedésként fogtam volna fel az állapotot, ma már - ahogy azt a meglepődésem és önkéntelen reakcióm is igazolta - kihívásként fogom fel, nem büntetésként.

Szóval állunk hárman, velem szemben a férfi, és lefutott a fejemben, hogy most mit is mondhatnék neki. Mosolyogva válaszoltam, hogy izombeteg vagyok. Erre a férfi megsimogatta a vállam, és őrült szomorúsággal, de mosolyogva mondta, hogy neki is van egy huszonéves fia, aki izomsorvadásban szenved. A felesége ápolja, ő pedig egyre többet dolgozik, hogy legyen elegendő pénz.

Én ekkor rájöttem, hogy nem is rólam beszélünk, nem én szenvedek, hanem ő, s pillanatnyi megnyugvást keresett abban a helyzetben, ahol látta, hogy ezzel a betegséggel együttélni is lehet. Hirtelen nem tudtam mást mondani neki, mint hogy jobbulást kívánok a fiának, s továbbmentünk. Hiába a sok tanítás, nem voltam felkészült arra, hogy a megfelelő szavakkal simogathassam vissza a férfit.

Ha újrajátszatnám a történetet, azt mondanám neki, hogy ne legyen szomorú, a fián is lehetne segíteni. Hogy az élet mindenkire csak annyit mér, amennyit még el bír viselni. Hogy az állapot nem szenvedés, csak akkor, ha úgy fogjuk fel. Hogy lehet, hogy ő egészséges létére jobban szenved, mint a fia. Hogy mindig van kiút, de azt az utat keresgélni kell, mert karmikus létünk mindig felkínálja a lehetőséget a továbblépésre, csak nem biztos, hogy észrevesszük. Szívesen megfogtam volna a kezét, hogy megnyugtassam, nem ő a hibás. Ahhoz, hogy a fia megértse karmikus büntetését, ezen az úton kell haladjon. Azt, hogy a betegség nem sorscsapás, hanem áldás. Áldás, mert sokkal több jót nyújt, mint azoknak, akik az egészség harmóniájának tévhitében ringatják magukat. Ma nem lehetnék az aki, ha nem méri rám a sors ezt a "betegséget". Sokkal többet kaptam általa, mint amennyivel esetleg kevesebb vagyok. Csodálatos életem van, sokan szeretnek, szellemi segítőim fantasztikus útra irányítottak. Művészi pályám kiteljesedett, van miért éljek; s a rengeteg nagy világban megtaláltam azt az embert, aki a teremtéskor a másik felem lehetett. Nem kívánok magamnak boldogabb életet, mert nagyon boldog vagyok.

S hogy miért nevezem angyalnak ezt a szenvedő férfit? Mert pár percre a találkozásunktól rájöttem, hogy egy angyali lénnyel találkoztam. Csak engem szólított meg, s két mondat rávezetett arra, hogy csodálatos jövő van előttem, s jobban szenvedhet nálam az, akinek tulajdonképpen testi problémája nincs is. A férfi hirtelen tűnt fel és amikor visszanéztem, nem láttam sehol. Két perc alatt többet tanultam az életről, mint 30 év alatt.

Várom a további találkozásokat az Angyalokkal.

2006. február 20.